Részletek néhány projkettag írásos értékelőjéből

"Az volt a célunk, hogy egy heterogén közösség előtt a nézők aktív részvételével /véleményezés, ötletelés, megvalósítás/ családok feletti problémákat jelenítsünk meg, modellt kínálva a különbözőségek közti egyeztetésre, kijelentve, hogy a falu /a világ/ közös. Első körben azt szerettük volna, hogyha létre tudunk hozni, olyan eseményt, amin cigányok, nem cigányok, öregek, fiatalok, szegények, gazdagok egyaránt részt vesznek, második körben pedig ha a cigány-magyar különbségtétellel nyíltan kimondva is foglalkozhatnánk.

Ezeket a szempontokat figyelembe véve a program szerintem sikeres volt. Hogy egyenként milyen mértékben sikerült megvalósítani az egyes sarokpontokat nyilván vita, megbeszélés tárgya kell legyen, de fontos, hogy amit elhatároztunk alapjában véve megvalósult. Ároktőn igazán megmozgattuk a falut, olyan közösségi programot hoztunk létre, amely -a videók, utólagos visszajelzések alapján- még egyetlen helyi rendezvényszervezőnek, közösségfejlesztőnek sem sikerült.

Szomolyán egy térbe ültettünk cigányokat és nem cigányokat, akik vitáztak, beszélgettek, játszottak, ami ha minden igaz, szintén nem sűrűn történik meg a faluban. Mindezek mellett a cigány-magyar különbségtétel is kimondódott, sőt egy film is készült erről.
Ároktő közelebb állt egy közösséget, identitást építő művészeti projekthez, Szomolya közelebb egyfajta társadalmi színházhoz, a jövőben mindkettő tapasztalataival dolgozhatunk."

Tóth Ridovics Máté


"Én nem egyszerűen jól éreztem magam a programban (bár azt is: a hangfelvételek visszahallgatása közben sokat nevettünk), hanem az a nagy élményem, hogy ennyi koncentrált, épeszű, érzékeny emberrel én még nem dolgoztam együtt. Nem udvariasság, hanem tényleg igaz, hogy nagy sokféle dolgot tanultunk menet közben a Kávától is, a Krétakör színészeitől is, illetve Angéla hozzáállásából,  meg persze a rendezőtől is.

Hiába éreztük magunkat jól az egy hónap alatt, a kutatói szerepek nem voltak tiszták. Az utóbbi napokban sokat idézgettünk egy Sárosdi-parafrázist: ebben a projektben nagyon jól működne a kutatási program, ha mi nem lennénk benne. A kutatómunkát nem segíti, ha folyamatosan visszatolnak bennünket akár a  tájékozató (ez volt a gyakoribb), vagy az előtesztelő-ítészkedő (ez volt a ritkább) szakértő szerepébe, s a kollegáink elfelejtik azt, hogy a kísérleti projekt a kutató esetében is kísérletezést jelent:  nem csak abban az értelemben, hogy egy szakmaközi munkában vajh mit tudunk megmenteni a saját eljárásainkból, hanem hogy miként  újíthatjuk meg a kutatást (amivel az akadémiai keretek között valszeg legalább akkora a baj mint a hazai színházi gyakorlattal a falak között)."

Oblath Márton (AnBlokk)


"Az Új Néző - nevéhez hűen - Magyarországon többé-kevésbé előzmények nélküli társadalmi színházi programot kívánt megvalósítani. A társadalmi színház hazánkban nem egy önálló keretekkel, kritériumokkal bíró, legitim műfaj, nincsenek meg a saját evidenciái, így ezek a program során alakultak ki, jöttek létre vagy éppen kérdőjeleződtek meg. Ez az „alkotási folyamat” nagyban befolyásolta a program egészének megvalósulását. A társadalmi színházat tehát három különböző, legitimitással rendelkező területről kellett „összedobni”. Ez a három terület pedig a Színház (Krétakör), a Drámapedagógia (Káva) és a Társadalomkutatás (Anblokk), társadalmi színházunk tulajdonképpen ezek találkozási pontján jött létre. E speciális helyzetnek nyilván meg voltak a maga előnyei és hátrányai, annyi azonban biztos, hogy a program során mindhárom területről érkezőknek újra kellett gondolniuk saját jól bejáratott módszereiket, tudásaikat, gyakorlataikat. Persze éppen az ebben rejlő lehetőségek csábítottak mindenkit ehhez a programhoz, az, hogy a program során kitágíthatjuk a színház, a drámapedagógia és a társadalomkutatás határait. De akkor még nem sejtettük, hogy az együttműködés távolról sem zökkenőmentes, ahogy azt sem, hogy milyen mértékben múlik ezen a programunk sikeressége. Igaz, siker alatt sem mindig ugyanazt értettük. Az Újnéző program e három terület együttműködési lehetőségeiről is szól, ilyen értelemben is abszolút kísérletnek tekinthető.

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy az Újnéző program társadalmi színháza három különböző közeg találkozási pontján születik meg, akkor azt is kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy az Újnéző projekt nem más, mint folyamatos egyeztetés, a színház, a drámapedagógia és a társadalomtudomány diskurzusai között. Ebbe az egyeztetésbe tulajdonképpen minden belefér, ami nem az egyik résztvevő kizárásával, ignorálásával jár, hiszen a tét az, hogy a társadalmi színház egy közös jelentését alakítsuk ki, vagyis tudjuk, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk.
A „közös” megteremtése minden szinten létfontosságúnak számít a program szempontjából. Megtalálni a közös hangot a helyiekkel, azt a témát, amely behívja és benntartja őket a színházban, ehhez kialakítani a megfelelő formát, amelyben a színház nem esik szét nézőkre és alkotókra, hanem egy közös cselekvéssé válik. A színház egy olyan nyilvános teret hoz létre, ahol lehetőség szerint együtt lehetnek azok az emberek, akik a falu nyilvánosságában már sehol nem találkoznak, nem működnek együtt, a színház viszont mindannyiuk közös élménye lehet. Végül, de nem utolsó sorban, pedig szükséges volt egy új, közös nyelv, közös jelentések megteremtése, ahhoz, hogy a különböző szakmai háttérrel rendelkező emberek tudjanak kommunikálni egymással, képesek legyenek együtt dolgozni. Programunknak a „közösségi” több értelemben jelentett kihívást.

A fentiek megvalósítása nem egyszeri tett, hanem egy bonyolult folyamat, amely a program során olykor elakadt, kérdésessé vált, hogy tulajdonképpen melyek a közös célkitűzéseink, mitől társadalmi, mitől közösségi egy színház."

Kovai Cecília (AnBlokk)


"Tágítható-e a színház révén a közösség definíciója, amelyből jelenleg a cigány ki van rekesztve? Hogyan kell ehhez átformálni a közösség meghatározását? Feltárható-e, hogy milyen közösség-képzetek élnek az emberek fejében? Be lehet-e vezetni a hierarchia új elvét? Amely pl. úgy működhetne, hogy eltekintünk a személyhez tapadó vagy tapasztható tulajdonságoktól, és ezek kontextuális változásaira illetve újratárgyalhatóságára ügyelünk. Ebben az a lehetőség rejlik, hogy a kisebbségi tapasztalat bárki számára átélhetővé váljék, valamint az, hogy ne a személyhez tapadjanak a tulajdonságok, hanem a helyzethez. Vagy, ha ez túl sok, legalább teremthető-e olyan fórum, amelyen a cigány más helyzetben és szerepben jön létre? A pozíciók relativizálása, változásuk megjelenítése lehet az egyik eredmény.
Azonban, amennyiben ez a színház politikai, hogyan kerülheti el, hogy ideologikussá váljon? Vagyis azt, hogy egy fölérendelt és igaznak tekintett társadalomelmélet irányítsa? Azt, hogy eleve készentalált tartalmi elemeket erőltessen rá a színházra azzal kapcsolatban, hogy milyen a jó közösség, milyen az ideális politikai berendezkedés, döntéshozatal, stb.? De ha ezt nem teheti, akkor hogyan lehet a „népszínház” kritikaivá? S legalább tisztázhatóak-e a színház által a közösség saját magáról alkotott képzetei és ezek alakulása? Alkalmas-e arra a színház, hogy megmutassa a hierarchia, a konfliktusok alakulásának dinamikáját, fennmaradását, illetve megvan-e benne az a lehetőség, hogy a hierarchia felforgatását színre vigyék, majd a kutató értelmezhesse ezeket a folyamatokat?"

Berkovits Balázs (AnBlokk)


"A valódi kérdés azonban az, hogy mik azok a jelenségek, amelyekkel a színház és a dráma eszközeivel foglalkozni akarunk, tudunk? Mik azok a viszonyok, mik azok a dinamikák, működések, mik azok a történetek, amelyeket a színházi-drámás absztrakción keresztül láthatóvá, nyilvános témává akarunk tenni, mert azt gondoljuk, hogy miközben alapvetően meghatározzák e falvak életét mégsem látszanak, még sincs róluk nyilvános beszéd, egyeztetés?

Ez persze rengeteg további kérdést is felvet:
Egyáltalán értelmezhető-e úgy a színház és a dráma mint viszonyok és dinamikák láthatóvá tétele, és az ezekről való egyeztetés tereinek és módszereinek kialakitása?

Ha meg is fogalmazzuk azokat a mechanizmusokat amelyek e falvak életét meghatározzák (ugyanakkor a helyi pozíciókból vagy láthatatlanok, vagy nincsenek eszközök a reflexió, illetve a közös egyeztetés tárgyává tenni ezeket), hogyan fordíthatóak le ezek színházi helyzetekre, jelenetekre? Hogyan lesznek a társadalmi jelentések színházi jelentések? Hogyan valósítható meg, egyáltalán megvalósítható-e ez a fordítás? Vagy a színházi nyelv és a társadalomtudományos nyelv (a világ társadalomtudományos és színházi értelmezése)„az emberi csapdahelyzeteknek” két egymással összeegyeztethetetlen, esetleg egymást kizáró megjelenitése, absztrakciója? Meg lehet e találni, vagy még inkább, létre lehet e hozni olyan metszeteket, ahol ez találkozhat? Létre lehet e hozni olyan társadalomtudományos absztrakcióját az emberi viszonyoknak és léthelyzeteknek, amelyek színházi absztrakcióként is elgondolhatóak, megformálhatóak? Amelyek nem lebénítják a színházi munkát, hanem épp színházi átfogalmazásra inspirálnak. Tud e a társadalomtudományos értelmezés alapanyagként működni a színház számára, és mikor kell elengedni ezeket az értelmezéseket ahhoz, hogy a színház szabadon dolgozhasson velük? Valóban az e legjobb módszer a társadalmi színház létrehozására, hogy társadalomkutatói értelmezésekből indul ki? Vagy fordítva, a színház esetleg a drámapedagógia saját belső logikája létre tud e hozni olyan performanszt, amely aztán más szakmák felől is társadalmi színházként értelmezhető? Vagy egy harmadik módszer lesz a járható, amelyben kimarad a társadalomkutató, mint a helyi jelentések közvetítője és a színházi emberek maguk fedezik fel azokat a helyi jelentéseket, amelyekkel szerintük dolguk van, illetve amelyekből dolgozni tudnak?

Egyáltalán mi az a társadalomszemlélet, amivel színházunk dolgozik? Szükség van-e egyáltalán „társadalomszemléletre”, ahhoz, hogy létrehozzunk egy ilyen programot? Hogyan értheti a színház és a dráma a politikát? Hogyan értelmezi saját jelenléte politikáját? Vagyis honnan, milyen pozícióból fogalmaz meg jelentéseket, milyen viszonyulásban a helyi résztvevőkhöz, és milyen céllal teszi ezt?

Látszólag ezeknek a nagyon absztrakt kérdéseknek semmi köze nincs a konkrét szomolyai és az ároktői munkához. Nagyon sokszor azonban, amikor a cigány helyéről és szerepéről vitatkoztunk a projekt során valójában ezeket a kérdéseket vetettük fel. Tehát innen nézve a cigány, (mint valószínűleg ma bármely társadalmi akció szükségszerűen érzékeny momentuma) egy apropó volt, amin keresztül saját projektünk még tisztázatlan céljai, illetve a résztvevők céljai közötti különbségek előjöttek. A cigány, mint projekciós felület működött. Jól lejátszható rajta számos olyan kérdés, ami saját színházi akciónk  feladatára vonatkozik: arra hogy mit is akar csinálni a színház ezekben a falvakban?"

Horváth Kata (AnBlokk)